Senki sem születik homoszexuálisnak!
A homoszexuális mozgalom nem tényekre vagy kutatásokra épül, hanem mÃtoszokra. Sajnálatos módon ezek a mÃtoszok mára széles körben elfogadottá váltak a társadalom egyes részeiben, vÃrus módjára terjednek az oktatásban, virágzanak a médiában, és eszközei a családok, illetve ezzel párhuzamosan a történelmi egyházak elleni támadásoknak. Reményeink szerint a kulcsfontosságú mÃtoszok megismertetése, és az általuk propagáltak cáfolatai révén az olvasók is készek lesznek majd egy vita során választ adni az elhangzott állÃtásokra, ha a szükség úgy kÃvánja.
1. MÃtosz: Vannak, akik homoszexuálisnak születnek.
Tény: A tudományos kutatások nem igazolják, hogy bárki is homoszexuálisnak születne. Ezzel szemben arra mutatnak rá, hogy a homoszexualitás forrása a személyiségfejlődés összetett tényezőiben keresendő.
Az a széles körben elterjedt, népszerű vélekedés, mely szerint tudományos bizonyÃtékok is alátámasztják a homoszexualitás biológiai, illetve genetikai eredetét, három, a kilencvenes évek elején kiadott tanulmányra vezethetÅ‘ vissza. 1991 augusztusában egy Simon LeVay nevű kutató kiadott egy tanulmányt, amely a halál beállta után, holttestek agyán végzett vizsgálatokon alapult. A tanulmány a különbözÅ‘ agyszerkezetek vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy “a szexuális orientációbiológiai okokra vezethetÅ‘ vissza”. (1) J. Michael Bailey és Richard C. Pillard is kiadott egy tanulmányt 1991 decemberében, amely egy-, illetve kétpetéjű ikrek, valamint örökbe fogadott testvérek vizsgálatán alapult, és úgy találták, hogy “a homoszexualitás aránya (…) általában megegyezett az alapvetÅ‘ genetikai behatás mértékével”. (2) Végül 1993-ban Dean Hamer kutató azt állÃtotta, hogy megtalált egy sajátos “kromoszómaterületet”, amely tartalmaz “egy olyan gént, amely hozzájárul a férfiakban kialakuló homoszexuális orientációhoz.” (3)
A fenti tanulmányok során azonban olyan súlyos módszertani gyengeségek merültek fel, mint például az alacsony mintavételi arány, a minták nem véletlenszerű kiválasztása, sÅ‘t fennáll a vizsgálat alanyai téves besorolásának veszélye is. Más tudósok eredménytelenül próbálták megismételni a fent nevezett kutatók eredményeit és drámai felfedezéseit. Az ilyen jellegű problémák miatt két pszichiáter arra a következtetésre jutott, hogy “a kutatások kritikai felülvizsgálata azt mutatta, hogy az elÅ‘nyben részesÃtett biológiai teórián alapuló bizonyÃték hiányos. (…) Mi több, úgy tűnik, hogy a jelenlegi trend alábecsülÅ‘ a fennálló pszichoszociális modell magyarázó erejét.” (4)
Ezt követÅ‘en egypetéjű ikreken végzett további tanulmányok sora kérlelhetetlenül bebizonyÃtotta, hogy a genetika okolása a homoszexuális magatartásért hibás érvelés. Mivel az egypetéjű (a szakirodalomban monozigotikusnak nevezett) ikrek azonos génekkel rendelkeznek, azt várhatnánk, hogy amennyiben az ikerpár egyik tagja homoszexuális, a másiknak is annak kellene lennie (vagyis az egybeesési aránynak 100 százalékosnak kellene lennie). Ugyanakkor Michael Bailey, a mérföldkÅ‘nek számÃtó 1991-es, ikreket vizsgáló tanulmány társszervezÅ‘je – amely 50 százalékos egybeesési arányt vélt felfedezni – maga is elvégzett késÅ‘bb egy újabb kutatás ausztrál ikrekkel és nagyobb mintán. Ahogy azt más kutatók összefoglalták, “huszonhét egypetéjű fiú ikerpárt vizsgáltak, akik közül legalább az egyik testvér a saját neméhez vonzódott. Közülük csupán három pár esetében volt a másik testvér is homoszexuális” (5) (vagyis mindössze 11 százalékos egybeesési arányról beszélhetünk).
Peter Bearman és Hannah Brückner, a Columbia és Yale egyetemek kutatói a Nemzeti longitudinális tanulmány a serdülőkorúak egészségéről elnevezésű kutatás adatai alapján kimutatták, hogy az egypetéjű fiú ikreknek csupán 6,7 százalékánál, lánygyermekek esetén pedig csupán 5,3 százalékánál fordul elő a homoszexualitás mindkét testvérnél. A kutatók szerint a homoszexualitás kialakulásában a biológiai eredet teóriájával szemben sokkal nagyobb szerepe van a gyermekkori szocializációnak.
“A testvérpárok esetében a konkordancia mintája (vagyis a páronkénti hasonlóság) az azonos neműekhez való vonzódás tekintetében nem utal a szocializációs befolyásoktól független genetikai hatás meglétére. A rendelkezésre álló adatok kizárják a hormonátvitel hipotézisét, hiszen a kutatások során egyetlen körülményt tudtak elkülönÃteni, amely az ellenkezÅ‘ nemű ikerpár esetében kizárja az általunk vizsgált hatást – egy idÅ‘sebb, azonos nemű testvér megléte. Neves kutatók megvizsgálták és elutasÃtották azt a spekulatÃv evolucionista teóriát, amely az azonos neműek felé érzett vonzalmat a születési sorrend alapján vizsgálja. Ezzel szemben a vizsgálati eredmények azt a feltételezést támasztják alá, hogy a kisgyermekkori és a kora serdülÅ‘kori nemi szocializáció hiányosságai vezetnek el a késÅ‘bbiek során az azonos neműek felé érzett romantikus preferenciához.” (6)
Ha az 1990-es években ez nem is volt világos, mára bebizonyosodott – senki sem “születik” homoszexuálisnak.
Forrás: Family Research Council nyomán
Hivatkozások:
1. Simon LeVay, “A Difference in Hypotalamic Structure Between Heterosexual and Homosexual Men” Science, 253: 1034 (August 1991)
2. J. Michale Bailey and Richard C. Pillard, “A Genetic Study of Male Sexual Orientation, “Archives of General Psychiatry, 48: 1089 (December 1991)
3. Dean H. Hamer, et al., “A Linkage Between DNA Markers on the X Chromosome and Male Sexual Orientation,” Science 261 (1993):325.
4. William Byne and Bruce Parsons, “Human Sexual Orientation: The Biologic Theories Reappraised,” Archives of General Psychiatry, 50 (March 1993): 228, 236.