Mindennapi kenyerünk
Az emberiség alapélelme a kenyér. A pékáru nem hiányozhat egyetlen család asztaláról sem és mindegyik frissen a legjobb. Rengeteg fajta kenyér létezik, de mindegyik alapeleme a gabonaliszt. A legelterjedtebb a rozs és a búza, de ezek teljeskiőrlésű vagy finomított változatait néha kukoricaliszttel is keverik. A kenyér elkészítési módjai is eltérőek, a legtöbb fajtát élesztővel kelesztik, de kovászos vagy kovásztalan változatokat is sütnek sok helyen. A formája, állaga is függ az összetevőktől és a kialakult szokásoktól, ízlésektől. Sokan emlékezünk még a nagymamáink által kemencében sütött hatalmas kenyerekre. A sütést megelőző nap előkészítették a több kilónyi lisztet, átszitálták egy fateknőbe és kovásszal, sóval, langyos vízzel, néha főtt és tört burgonya hozzáadásával meggyúrták. Egész éjszakán át kelesztették letakarva és másnap hatalmas kenyereket formálva megsütötték. A kemencét néhány órán át hevítették a sütés előtt és ezt követően egy-két órán keresztül sütötték a kenyereket. Néha káposztalevélbe csomagolva sütötték a kisebb cipókat és ezeket egy hosszú falapát segítségével hamarabb kivették a kemencéből. A hatalmas kenyerekről sütés után eltávolították, úgymond leverték a külső égett megfeketedett héjat és ezután láthatóvá vált az aranybarna illatos kenyérhéj. Egy kemence kissé nehéz, tömör, sűrű állagú házikenyér hetekig elég volt abban az időben egy családnak. A ma ismert sok fajta pékáru nem volt még akkor annyira elterjedt, inkább házisüteményeket készítettek és azokat is ünnepnapokon.